Paradox zene

Zajos álom vigasztald lelkem

Dübörgő élet kiabáld túl a bajt

Lágy dallamok üres fejemben

Énekeljetek helyettem is majd

Ha már az ihlet hűtlen társként

Máshoz fordul, másnak beszél

S fehér lapjaimmal itt állok én

Az elkötelezettség nagy útra kél

Csak a szenvedély veszett oda

Én még itt vagyok, s remélek

Kétségek között haldokolva

Rímelő üvegszilánkokon élek

A táplálékom, az élelmem voltál

A múzsa etette lelkes gyermekét

Kezemre most néma átok száll

Túl jó volt a kezdet, s közeli a vég

Furcsa dallamok, paradox zene

Zajodban akarom hallani a csendet

Ha meglelem, beszélni akarok vele

Nem is beszélni, ordítani egyet

Különös mondandó, sötét mese

Kiáltó ritmusod átveszi kezem

Boldog valótlan menedékhelye

Fogadd be széthullott képzeletem.